Sory-Sorry-Sorry + meglepi!

Sorry!

Tudom h utáltok, hogy NAGYON rég hoztam új rész :( de most kedveskedné(?) egy kis részlettel. Tudom h nem sok, meg minden, de nagyon nehéz begépelni a fejezetet. Remélem nem készültök megölni érte :/
És ígérem legkésöbb jövő héten jön a fejezet!

8/2 fehezet: Részlet

Louis Weasley

*1 nappal a többiek „szemszögével” később*

Most esett le! Egy repülőn ülök. Repülünk. Minden mágia nélkül. Egy fémdobozban. Egy NAGY fémdobozban. A tenger felet. Éjszaka.

   - Repülünk.

   - Már vagy fél órája te okos. – Vág hozzám egy zacskó sós mogyorót Dom. Úgy szeretem a húgom! – Anyu már el is aludt, apu meg totóz.

Nem értem, hogy miért nem zsupszkulccsal megyünk. Vagy, ha már mindenképp muglik, ott a vonat. Jó, az végül is pozitívum, hogy első osztályon ülök, itt van TV meg kaját is kapunk. Sőt, még a kaja is ööö… jobb szó híján nem jön ki rögtön az emberből.

   - Én miért nem mehetek reggel veled? – Dom komolyan kíváncsinak tűnik. Mondjuk azt nem értem, hogy miért nem jöhet ő is. Addig oké, hogy nem gyakran járt eddig Angliában, csak mikor kisebbek voltunk de, hogy mért ilyen „kegyetlen” azt én sem tudom. – A szobámat anyuék ugyanúgy be tudják rendezni.

Vállat vonok. Anyu furcsán viselkedik, mióta apuval eldöntötték, hogy visszaköltözünk. Van egy olyan sejtésem, hogy anyu nem rajong túlságosan az ötletért.

   - Gyerekek! – Apu is előkerült. Bár nem tudom, mit fotóz az éjszaka közepén, de egészségére. Biztosan szép fotók lesznek. – Angolul, ha kérhetem. Dom neked gyakorolnod kell, különben nem fogod érteni, hogy mit mondanak a suliban.

Dom úgy néz apura, mintha Voldemort állna vele szemben. A húgomat elég sokszor kisbabának nézik. Tizenkét éves lesz, nem kettő és – attól még, hogy kb. öt éves volt mikor „hazaköltöztünk” – tud angolul. A suliban felvette nyelvként – velem együtt – és K-ra vizsgázott belőle.

   - Oké apu! – Szólok közbe, mielőtt Dom olyat mond, amit még én is megbánok. – Aludj nyugodtan.

Apu fáradtan bólint, és elindul a másik irányba. Csöndben fülelünk, halljuk, az apró neszeket, amik arról árulkodnak, hogy apu lefekvéshez készülődik.

-         Várod már, hogy lásd Lily-t?

   - Igen, Dom. – Bólogatok. Szerencséjére átváltott angolra. – Régen láttam, már hiányzik.

  Dom ennyiben is hagyja a dolgot. Még pár percig bámulta a kinti sötétséget mielőtt elaludt.

Furcsa lesz újra Angliában. Eddig mindig csak pár hétre jöttünk haza. Anyu igazából hallani sem akart róla, hogy visszaköltözzünk. Valahogy olyan furcsa nagyapa halála óta. Azt tudom, hogy nagyon szerette, elvileg ezért költöztünk vissza Párizsba.

Nagyapa halála után egy hét sem kellet, hogy kijelentse „Hiányzik Victoire, haza költözünk!”. Ezt igazából senki nem tudta felfogni, mármint, hogy hogyan jött ez ilyen hirtelen. Majdnem fél éve tellett, mire elintéztünk mindent az induláshoz.

   - Louis! – Valaki rázogatja a vállam. Utálom, ha rázogatják a vállam. – Loo! Ébresztő!

   - Csak még öt percet anyu…

   - Azt még senki nem mondta, hogy hasonlítok anyura. – Hallom a töprengő mellett a kuncogást. Ergo, zaklatóm még jól is szórakozik. Perfect! – Szerintem inkább apuhoz szoktak hasonlítgatni. Meg Ginny-hez. Ja, és sokszor Lily-hez. Mindenki azzal jön, hogy olyan vagyok, mintha a húga lennék.

Kinyitom a szemem. Idegtépő ez a „csicsergés”. Tűz a nap. A szemembe. Hurrá…

   - Jé! Anyu! – Kiálltja el magát Dom. Valószínűleg ő próbált magamhoz téríteni. – Még él!

Anya csak egy biccentéssel nyugtázza. Valószínűleg őt is Dom keltette fel.

   - 10 perc múlva landolunk.

   - Köszi, hogy felkeltettél. – Dobom meg húgom egy mosollyal. Szeretem én őt, csak néha – elég gyakran!- idegesítően hiperaktív. – Látom, már izgulsz.

  Míg leszállunk Dom végig vigyorgott. Sőt még azután is. A folyósón sétálva kicsit megfeledkezik magáról. Időm sincs utánakapni, belemegy egy platinaszőke lányba.

   - Excusez-moi! – Vágják rá egyszerre. Odarohanok a húgomhoz, hogy – először őt – összekaparjam a padlóról. – Merci. – Motyogja Dom, miközben felhúzom. Mázli, hogy apuék nem hallották, mert elmentek kávéért. Szépen leszidták volna szegényt. Odafordulok a másik lányhoz. Mint ahogy először is megállapítottam platinaszőke haja van. Lefelé hajtott fejjel épp a telefonját ellenőrzi – gondolom, megnézi túlélte-e az esést. Visszacsúsztatta a mobilt a fekete-vörös Lolita stílusú ruhája rejtette zseb… ÁLJON MEG A MENET!!! Én ismerem ezt a ruhát… ezt a hajat… ezt a lányt!

   - Naka?

Felkapja a fejét. Először nem ismeri meg a hangomat. Gondolom furcsa a számból az angol kiejtés. Rám néz a hatalmas szürke szemeivel. Meg sem várja, hogy felhúzzam, a nyakamba ugrik.

   - Loo! – Én is örülök, hogy látom, meg minden, de megfulladok. Help me! – Te mit keresel itt?

   - Nem… ka… kapok… levegőt!

   - Oh. – Elpirul. Mindig bírtam ezt a csajt. – Mit keresel itt?

   - Hazaköltöztünk. – Mutatok Dom-ra, akinek csak most esett le, hogy ki áll velünk szemben. – Csak Dom-nak vissza kell szoknia az angolra. Bocsi.

   - Semmi baj. – Elenged engem és a – még kicsit sokkos állapotban lévő – húgomat öleli át. – Rég láttalak Törpi!

   - Ez… ez azt jelenti, hogy…? – Dom meg az értelmes mondatai. Bár érthető. Régen láttuk a lányokat.

   - Igen Jus is itt van. – Naka körbenéz. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Majd vállat vonva felénk fordul. – Valahol.

Tipikus Naka féle válasz. Tőle nem is vártunk mást. Dom-nak olyan Jus, mint nekem Naka. A húgom elsőbe Jus-t kapta „nagytesónak” én meg az előttem álló japán lányt.

   - És ti? – Teszem fel a kérdést, mire Naka furi épet vág. Pedig – szerintem – tök egyértelmű voltam. – Ti mit kerestek erre felé?

   - Jus szüleit. – Vágja rá. Hát, nagyon úgy tűnik nem voltam TÚL egyértelmű. – Elmentek valamerre. Most őket keressük. Égen-földön.

Oké, nem szép dolog kinevetni valakit, azért , mert félreértett valamit. Nem szép, mégis megtesszük.

   - Mármint, mit kerestek Angliában? – Javítom ki a – Naka szerint – hibás mondatom. – Úgy tudtam, hogy maradtok megnyerni a kviddics kupát.

Naka épp válaszolt volna, de nem hagytak neki idő rá.

   - Dom! – Hasított a levegőbe egy – csöppnyi akcentussal fűszerezett – hang. Olyan gyorsan fordultam meg a saját tengelyem körül, hogy pár pillanatig elmosódott körülöttem a reptér. A hang tulajdonosa egy barna göndör hajú francia lány – más néven Justin Laverne. A húgom meg sem várta, hogy Jus többet mondjon rögtön rácsimpaszkodott.

…

   - Ez akkor olyan állat!    

   - Igen Naka. – Vágjuk rá – már vagy huszadszor – egyszerre. – De ezt már mondtad.

A reptér egyik - franciának hirdetett – kávézójában ültünk. Hát, fogalmazzunk úgy, hogy a francia kávéról max az interneten informálódtak. Förtelmes.

   - Akkor is! – Olyan hangosan Kiáltott, hogy a másik terminálnál is lehetett hallani. Ha jól láttam az egyik pincér – vagy mi – még felénk is fordult. – Továbbra is egy suliba fogunk járni! És lehet, hogy egy házba is!

Ez volt a végszó, mivel Dom táskájában – ami állandóan a vállán lóg – elkezdődött Lil kedvenc Avril száma. Skater boy.

„He was a boy, she was a girl

Can I make it anymore obvious?

He was a punk, she did balett

What more can I say?”

   - Szia Lil! – Szól bele fültől-fülig érő vigyorral Húgom. – Nemrég landoltunk. Ühüm.

Csönd, amíg drága unokanővérem – vagy Húgom, részletkérdés – elsorolja kérdéseit.

Sajnálom h rövid de ha töbet rakok ki akkor rájöttökegy csomó dologra :)
NA sietek

Ui. KOMIKAT KÉÉREK!!